Révész Sándor: Magamról mesélek két órában

Egy zsinagógában a bálvány nemkívánatos, kivéve, ha Révész Sándornak hívják, és a Zsidó Kulturális Fesztivál látja vendégül. A Piramis és a Generál együttes különleges személyiségű énekese a Rock and roll közlegények nevű formációjával ad akusztikus koncertet szeptember 14-én este 8 órától a Dohány utcai zsinagógában. A művésszel ebből az alkalomból készítettünk interjút.

Pályafutásod során föllépett már templomban, zsinagógában, egyéb szakrális térben? Ha igen, mit tapasztaltál, ott mennyire szólnak másként a dalaid?

2015 decemberében a Rock and roll közlegényekkel a kisvárdai zsinagógában koncerteztünk, ami ma a Rétközi Múzeumnak ad otthont.  Mit tapasztaltam? A templomok még átalakítva, minimális ornamentikával, vallási szimbólumaik nélkül, romjaikban is őrzik, és az enyészet–megmaradás kettősségének megrázó dinamikájával sugározzák építőik és híveik lelkét. Ezt átérezni mindig felemelő élmény. Szakrális helyszínnek tekintem az Esztergomi Várszínházat és a Szabadkígyósi Wenckheim-kastélyt is. Megindító az első magyar király születése és az államalapítás helyszínén énekelni, vagy Kígyóson, az Ybl Miklós által megálmodott kastély parkjában. Azt nem tudom, másként szóltak-e a dalaim ezeken a helyeken. Talán igen, talán nem. Igyekszem mindenütt úgy állni színpadra, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom; és legtöbbször csodálatos lélek-adó, örömsokszorozó játék kerekedik ki ebből, köztünk és a nézők között, oda és vissza, legyen szó akár szakrális, akár profán anyagi-szellemi térfogatról. Ez így lehet, hogy fellengzősen hangzik, de ha ott leszel, pontosan fogod érteni, miről beszélek.

Ha jól tudom, eddig még nem léptél föl a Dohány zsinagógában, illetve magán a zsidó fesztiválon sem. Abban a döntésedben, hogy elfogadtad a szervezők meghívását, az szerepet játszott-e, hogy a Dohány zsinagógában is kipróbáld a hangodat, azaz előadóművészként kihívásnak éled meg, hogy egy ilyen nagy szakrális térben énekelj?

A meghívásokat többnyire örömmel elfogadjuk, hiszen szeretünk zenélni. Forró hangulatú koncertet adtunk nemrég a balmazújvárosi motoros fesztiválon, Felvidék több városában, és elmegyünk a tatabányai bányásznapokra is – igaz, a Piramis-évekkel, ami egy keményebb és „rosszfiúsabb” produkció. Az akusztikus koncertet általában intimebb terekbe, színházakba, művelődési házakba visszük, mert ez a műsor finomabb, személyesebb jellegű; régi, hűséges zenebarátaimnak énekelek és mesélek magamról, két órában.  A nagy tér engem nem vonz. Szeretem, ha közel vannak hozzám a zenésztársaim és a nézők, ha láthatom az arcukat. A szakralitás főleg a lélekkel telítettség, az intimitás lehetőségével szólít meg, valamint az esztétikummal, amiben manifesztálódik – és amire fogékony vagyok.

A Dohány zsinagógában mi lesz műsoron? Mire számíthat a közönség? A csapat megszokott repertoárján kívül készülsz-e olyan dallal, ami kifejezetten a zsidó fesztiválnak szól?

A szokásos repertoárunk két új dallal bővül ezen a koncertünkön, amivel a Rock and roll közlegények új évadját nyitjuk, de egyik sem szól kifejezetten a zsidó fesztiválnak. Az egyik egy „rettentően bölcs” megmondó dal, ami igen játékos kedvű is, ezért nagy örömmel fogom előadni; a másik pedig, egy szép lírai dal, az őszi ködből csalogat a terített asztalhoz egy, a múlton kesergő barátot.

Beszéljünk pár szót a zsidó-jiddis zenéről! Szereted a klezmer zenét, szívesen hallgatsz népdalokat?

A népzene – bár fejet hajtok humora, költői képei, tüzessége, az érzelmek széles skálája előtt, amit megszólaltat – nem az én világom, így nemigen hallgatok sem klezmert, sem jiddis, magyar és más népdalokat, úgynevezett világzenét. Inkább Robert Plantet, Led Zeppelint, Steven Tylert, Stonest vagy B.B. Kinget – és sorolhatnám vég nélkül.

Igen olvasott ember vagy, ez alapján feltételezem, találkoztál már Kányádi Sándor jiddis-magyar műfordításaival. Azért kérdem, mert a zsidó fesztiválon is fölhangzanak majd. 

Nem találkoztam még velük; verseket ritkán olvasok, de a nekem valók előbb-utóbb megtalálnak.  A lírát ősibb, eredeti alakzatában, dalként, zeneként szeretem igazán, hallgatni vagy énekelni. Zenész vagyok; mikor dalt írok, akkor is először mindig a zene születik meg a fejemben; abban már ott rejlik a szöveg is, csak ki kell bontani. David Bowie az úgynevezett Proust-kérdőív azon kérdésére, mi jelenti számára a teljes boldogságot, azt felelte: „Az olvasás.” Ha ez olvasottságot jelez, akkor az vagyok, mert én is így érzek, Szepes Mária, Kertész Imre, Ámosz Oz és Márai regényeit, Hamvas Béla műveit, vagy a Funtineli boszorkányt bújva. Nemrég fejeztem be Bérczes László Törőcsik Marival készült, kitűnő beszélgetőkönyvét. Vásáry Tamás Üzenetében a IV. kötetnél tartok, de közben bele-belekapok egy Freddy Mercuryról szóló emlékiratba is. Egyik kedves szerzőm Seneca, akinek Erkölcsi leveleit és Vigasztalásait rendszeresen forgatom. Nagyon szerettem Határ Győzőt; fel is kerestem őt Londonban, a nyolcvanas években, amikor kint jártam. Egyetlen vezérelvet követek a könyvek megválogatásában, a minőségen túl: „Mindennek megvan a maga órája”.

Egy-egy nagyobb, jelentősebb fellépésre készülve milyen zenékkel töltekezel, és ehhez kapcsolódva hogyan készülsz például éppen a Dohány utcai fellépésre?

Amikor készülődöm, nem zenével töltekezem; nem kifelé fülelek, hanem befelé. A külvilágból egyedül nyugalomra és csendre van szükségem, hogy testben és lélekben is el tudjak csendesedni, és minél teljesebb legyen bennem a harmónia. Hiszen az énekléshez tökéletesen működő torok, tüdő, hasizom, és főleg koncentrált figyelem kell. Balczó András mesélte Küldetés című filmjében, hogy a nagy versenyekre készülve rendszerint elvonult egy domboldali házba a Bibliával, József Attila összes verseivel és egy Pilinszky-kötettel. Nos én, ennek analógiájára, a Természet Nagy Templomában készülök a fellépésekre.

Kácsor Zsolt

Az esemény facebook oldala ide kattintva

HÍRFOLYAM #2017